36. nap: „Ki kell szakadnunk a megszokottból” - Bíró László püspök atya személyes kórházi élményei és gondolatai
Az alábbiakban a püspök atya kórházi tapasztalatait, benyomásait, találkozásait, hitbeli reflexióját adjuk közzé. Érdemes elolvasni: személyes hangvételű, átjárja az élő hit, az emberek és az Egyház szerette.
A kórház, ahol több, mint egy éve élek, a társadalom keresztmetszete: a bordásfal mellett a tornateremben gumikötelet húztunk, egy férfi megkérdezi mellettem: maga a püspök? Soha nem voltam misén. Mondom neki: jöjjön el. Azt felelte: nincs nadrágom, csak ez a kempingnadrág. Mondom neki: jöjjön abban, én is abban vagyok. Másnap megint ugyanez a téma, mondja a bácsi: én református vagyok. Feleltem neki: más református is eljön a misére. Tehát ez az érv is elfogyott. Azt mondja erre: mielőtt hazamegyek, elmegyek a misére.
El is jött, és a mise után a terem előtt ott üldögélt magába roskadva. Odamentem hozzá. - Tudja, nagyon elgondolkodtatott a mise, meg amiket mondott. Tudja, én piros színű bibliából oktattam az embereket, egyik gyerekem sincs megkeresztelve, de a menyem nagy katolikus, és ott mindegyik gyerek meg van keresztelve - mondta nekem. Azután tovább ült ott a bácsi, valami megérintette, valami elindult benne. Nem biztos, hogy templomba járó lesz, de valami megérintette őt. A mise ragyogó volt a számára, pedig nem is értette az egészet, mégis...
Ez az, a szeretet, amit vár tőlünk a világ.
Ki kell szakadnunk a megszokottból, nem megszüntetve azt. Ki kell szabadulni a hagyományos jegyesoktatásból is. Szent János Pál pápa nyomán a távolabbi felkészítésre is kell figyelnünk, a közelebbi és a közvetlen felkészülésig. Ne szűküljön le arra, hogy hol álljon a menyasszony és hol a vőlegény. El kell kezdenünk már a szerelmespárokat is szeretni, megszólítani, kifejezni, hogy örülünk nekik, és kísérni őket.
Ki kell törnünk a puszta házasságkísérésből a család felé. Kialakult szépen az Egyházban, hogy megáldjuk a házaspárokat. Áldjuk meg a családokat is! Azokon a találkozókon, amikor családok jönnek össze, együtt örülnek, nagyon szép feladat köztük lenni.
Tudunk-e gondoskodni olyan programokról, amikor a gyerekek nekik szólónak látják az Egyházat?! - tette fel a kérdést a püspök.
Itt, a kórházban volt egy hatéves kislány, a mise előtt azt mondtam neki, te fogsz csengetni. A mise végén megdicsértem, hogy szakszerűen csöngetett. Édesanyja mondta: a kislány azóta mindig misére akar jönni. Olyan kevés kell ahhoz, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat az Egyházban. Teszünk-e ezért valamit, segítünk-e a a papunknak, hogy gyerekbarát legyen az Egyház!?
Odafigyelni azokra, akik nem jöhetnek áldozni: ők nem másodlagos állampolgárok az Egyházban, az Egyház törvényei szerint nem járulhatnak szentséghez, de vágyódhatnak Krisztus után, és ez megtartja őket Krisztusnál, az Egyháznál.
Segítsük az egyedülállókat is, hogy egész családokat láthassanak, és egy újabb kitörési pont: figyeljünk azokra, akik gyászolnak. Itt is sok közöttünk az özvegy az egészségügyi intézményben. Normális tartozéka a házasságnak az özvegy állapot. Az egyházközségekben fontos összegyűjteni azokat az embereket, akik elvesztették szeretteiket és mély gyászban vannak.
Néhány hete már, hogy eskettem három házaspárt, és kereszteltem négy apróságot. Az esküvő úgy jött létre, hogy a kórházi nővérek egyike megkérdezte, megkeresztelném-e a négy unokáját. Mondtam neki, természetesen, csak szeretnék először találkozni a fiatalokkal. Egy másik nővér azzal jött hozzám, hogy nincsenek megesküdve a párjával, és a gyerekük nincs megkeresztelve. Jött egy harmadik is, mondván, a húga gyermekeinek egyike sem kötött egyházi házasságot, és nincsenek megkeresztelve az unokák sem - segítenék-e ebben? Azután az egyik nővér komája sem volt megesküdve...
Az öt párból végül maradt három, de mind az öt annak rendje és módja szerint szépen eljött az előkészítő beszélgetésekre. S amint a végére értem a beszélgetéseknek, az volt a legfájdalmasabb számomra, hogy ezek a fiatal párok annak ellenére, hogy annyira rendesek, annyira nyitottak voltak, mégis gazdátlanok voltak. Itt van a közelben Óbudavár, a schönstatti lelkiség központja, és ők még azt sem tudták, hogy létezik ez a hely. Sajnáltam őket, hogy senki nem ad nekik felvilágosítást, mondtam nekik, jöjjetek össze egymással! El sem tudták képzelni, mit jelent az, hogy házaspárokkal együtt összejönni. A papon nem kérhetem számon, hiszen rengeteg településnek a papja kiszáll misézni, mint az ejtőernyős, azután visszatér...
De ez a határtalan nyitottság, amit ezekben a párokban megtapasztalhattam, nagy öröm volt a számomra. Viszont az a gazdátlanság, amit láttam rajtuk, nagyon fájó volt...
Ők nem rossz emberek, bárcsak lenne, aki átadja nekik a hitet! Valahogy Pál apostol jut eszembe, akinek a görög férfi azt mondja: 'Jöjj hozzánk, hirdesd nekünk az evangéliumot.' Ezt éltem meg a házaspárokkal találkozva itt, Hévízen és közvetlen környékén.
Mi a dolgunk, mit kell tennünk azért, hogy az ilyen nyitott emberek rátalálhassanak az emberükre? Alapvetően nem hiszem, hogy akcióra van szükség, hanem imádkozó emberekre. Tavaly Cantalamessa, a Pápai Ház szónoka felidézte az adventi pápai lelkigyakorlaton André Frossard filozófus-újságíró alakját. A nagy megtérő istentagadóként betért egy templomba, hogy élvezze a csendjét, megcsodálja a műalkotásokat, és ott a padsorok közt meglátott két imádkozó öreget. Megrendült őket látva. Egy barátjával együtt volt ott, aki kint, a templom előtt várta őt. S amikor kijött a templomból, a barátja egy más Frossard-t látott, mint aki bement oda. Megkérdezte: 'Mi történt veled?' Az pedig azt felelte: 'Katolikus lettem.' Nem történt más, csak két öreg embert látott, akik imádkoztak, és nem a műalkotásokat nézték, hanem ott voltak az Oltáriszentség előtt, ahogy a Vianney Szent János-i kis legenda elmeséli: ők nézték őt, ő pedig nézte őket, és valahogy ez az ív, ami a két ember és az Eucharisztia között vezetett, megrendítette Frossard-t.
Azt gondolom, az első az, hogy hiteles és imádkozó keresztények legyünk, hogy ne akarjunk zsigerből aktivisták lenni, hanem lélekből, ahogy Szent Pál is indult, hiszen Krisztus szeretete sürget minket. 'Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem' - mondta az apostol. Legyünk elcsendesült, befelé forduló, Istennel egységben lévő emberek.
Emellett egységben kell lenni az Egyházzal, ami nem is könnyű dolog... A reformáció emléknapján egy evangélikus püspök látogatott meg, magyarázta, hogy a sola scriptura, a sola gratia és a sola fide mögött ott van a solus Christus. És az egésznek a mélyén ott van az ecclesia, az Egyház. Ha nem tudunk egységben élni a pápánkkal, a püspökünkkel, a papunkkal, akkor nem tudunk Egyházat építeni. Lehetünk nagyon aktívak, látványos eredményekkel, de mégsem Egyház épül körülöttünk, hanem a magunk glóriáját fényezzük. Elmélyült egységben lenni Istennel és az Egyházzal, ez fontos.
Forrás: Magyar Kurír