23. nap: Ferenc pápa: „Nem a sötétségé és a halálé az utolsó szó! Bátorság, Istennel semmi sincs veszve!”

Az alábbiakban a Szentatya nagyszombat éjszakai homíliájának első felét tesszük közzé. A pápa bátorságra hív minket, szavait átjárja a remény és a hit. Ezen a Húsvéton különösen is fontos Péter utódjának az üzenete!

"A szombat elmúltával" (Mt 28,1) a nők a sírhoz mentek. Így kezdődött ennek a vigília szertartásnak az evangéliuma: a szombattal. A húsvéti szent három nap közül ezt a napot hanyagoljuk el leginkább, hiszen epedve várjuk, hogy a pénteki kereszttől eljussunk a vasárnapi allelujáig. Ebben az évben azonban jobban átérezzük, mint valaha a nagyszombatot, a nagy csend napját. Magunkra ismerhetünk a nők érzéseiben, melyek azon a napon eltöltötték őket. Hozzánk hasonlóan ott volt a szemükben a szenvedés tragédiája, egy váratlan, túl gyorsan történt tragédiáé. Látták a halált, és ott lakozott a halál a szívükben. A fájdalmat félelem kísérte: ugyanúgy végezhették volna, mint Mesterük? Aztán féltek a jövőtől is: mindent újra kell építeniük. Megsebzett emlékezet, elfojtott remény. Ez volt a legsötétebb óra számukra, ahogyan nekünk is.

De ebben a helyzetben a nők nem engedik megbénítani magukat. Nem adják meg magukat a sírás és bánkódás sötét erőinek, nem zárkóznak pesszimizmusba, nem menekülnek el a valóságtól. Szombaton valami egyszerű és rendkívüli dolgot visznek végbe: otthonukban illatos olajokat készítenek Jézus testére.

Nem adják fel szeretetüket: szívük sötétségében lángra gyújtják az irgalmat. A Szűzanya szombaton, azon a napon, melyet majd neki szentelnek, imádkozik és remél.

A fájdalom elhagyatottságában az Úrra hagyatkozik. Ezek a nők, anélkül, hogy tudták volna, annak a szombatnak a sötétjében "a hét első napjának hajnalát", az egész történelmet megváltoztató napot készítették elő. Jézus, mint földbe hullott mag, új élet hajtását indította el a világban; a nők pedig imájukkal és szeretetükkel segítették a remény kisarjadását. Milyen sokan vannak, akik ezekben a szomorú napokban úgy tettek és tesznek, mint azok a nők: a remény csíráival terítik be környezetüket! A törődés, szeretet, az ima apró gesztusaival.

Hajnalban a nők a sírhoz mennek. Ott az angyal azt mondja nekik: "Ne féljetek! Nincs itt, feltámadt" (Mt 28,5-6). Egy sír előtt életet hirdető szavakat hallanak... És aztán találkoznak Jézussal, a remény szerzőjével, aki megerősíti a hírt, és azt mondja: "Ne féljetek" (Mt 28,10). Ne féljetek, ne féljetek: ez a remény meghirdetése. Számunkra is, ma. Ma! Ezeket a szavakat Isten megismétli nekünk is abban az éjszakában, amelyen átmegyünk.

Ma este egy alapvető jogot nyerünk el, melyet nem vehetnek el tőlünk: a jogot reményre. Ez egy új, élő remény, mely Istentől származik. Nem merő optimizmus, nem vállveregetés vagy alkalmi biztatás, egy halvány mosollyal. Nem! Ez a Menny ajándéka, melyet magunktól nem tudtunk volna megszerezni. "Minden rendben lesz" - mondjuk kitartóan ezekben a hetekben, belekapaszkodva emberiségünk szépségébe és bátorító szavakat csalogatva elő szívünkből. De a napok múlásával és a félelem növekedésével a legmerészebb remény is elpárologhat. Jézus reménye másmilyen. Szívünkbe helyezi annak bizonyosságát, hogy Isten mindent jóra tud fordítani, mert még a sírból is életet hoz világra.

A sír az a hely, amelyből nem jön ki, aki oda belép. De Jézus kijött értünk, feltámadt értünk, hogy életet hozzon oda, ahol halál uralkodott, hogy új történelmet indítson el ott, ahol kő zárt el mindent.

Ő, aki ledöntötte a sziklakőt a sír bejáratáról, a szívünket záró köveket is elmozdíthatja. Ezért ne adjuk át magunkat a csüggedésnek, ne tegyünk követ a reményre! Lehet és kell remélnünk, mert Isten hűséges! Nem hagyott magunkra, meglátogatott bennünket: minden élethelyzetünket felvette, osztozott fájdalmunkban, szorongásunkban, halálunkban. Világossága bevilágította a sír sötétségét: ma el akarja érni életünk legsötétebb zugait.

Testvérem, ha szívedben már eltemetted is a reményt, ne add fel: Isten nagyobb! Nem a sötétségé és a halálé az utolsó szó! Bátorság, Istennel semmi sincs veszve!

Bátorság: olyan szó ez, amelyet mindig Jézus szájából hallunk az evangéliumokban. Egyetlen egyszer mondják mások, amikor egy rászorulót biztatnak: "Bátorság! Kelj fel, hív téged!" (Mk 10,49). Ő, a feltámadott az, aki bennünket, rászorulókat talpra állít. Ha gyenge és törékeny vagy az úton, ha elbuksz, ne félj, Isten kinyújtja kezét feléd, és azt mondja: "Bátorság!" De azt mondhatnád, amit don Abbondio: "Bátorság, na ez az, amit nem adhatunk magunknak" (Manzoni: A jegyesek, XXV). Nem adhatod magadnak, de ajándékként elfogadhatod. Elég kinyitni szívedet az imában, elég felemelni egy kicsit a szív szájára helyezett követ, hogy Jézus világossága beáradhasson. Csak hívd: "Jöjj, Jézus, félelmeimbe, és mond nekem is: Bátorság!" Veled, Uram, bár megpróbáltatást szenvedünk, zavarba nem jövünk. És bármekkora szomorúság fészkel is belénk, érezni fogjuk, hogy remélnünk kell, mert veled a kereszt feltámadásba torkollik, mert te velünk vagy éjszakáink sötétjében: bizonyosság vagy bizonytalanságainkban, Szó vagy szótlanságunkban, és senki sem rabolhatja el tőlünk irántunk táplált szeretetedet. Ez a húsvéti örömhír, a remény meghirdetése."

Forrás: Magyar Kurír